amikor délben arra ébredsz, hogy végre aludtál, és reménytelien kezdesz a napnak, hogy hátha

de közben rájössz, hogy a még a telefonod is kikapcsolt közben, ettől egyből bűntudatod lesz - anyám, bazmeg, ehhez értettél. hogyan legyen bűntudatom mindentől, amitől amúgy jól kéne éreznem magam. -, aztán kopognak a rendőrök az ajtón, úgy néznek rád, mint egy anyagyilkosra, átveszed a levelet, felírják a telefonszámod - hányszor adtad eddig meg? és minek. -, a levelet leteszed a konyhapultra, felbontatlanul - hogy az igazságszolgáltatás helyett ma Magyarországon jogszolgáltatás van, az meglep ma még bárkit is? engem baszott módon bosszant. -;  és akkor megint felidéződik minden, amit az elmúlt napokban igyekeztél hátraterelni, a kispolcra, a poros cuccok közé; megnézed az érkezett álláshirdetéseket, mindössze kettőt találsz, ugyan mindkettő tökéletesen neked való, de csak leteszed a tálcára, ez is ráér. minden kurvára ráér.

és akkor sunyin előbújik a hiábavalóság érzése. küszködsz, veszkődsz, nap mint nap, és amikor végre, nagy nehezen eljutsz csak oda, hogy elviselhető a lét, elviselhető a most, minden erődet erre fordítod, és amikor végre előre nézel, fejedet nehezen fölemelve, akkor jön a sors mindig jön valami, és úgy pofán vág, hogy már csak nézel felfelé, a padlóról, a hátadon feküdve, és hiába számolnak fölötted, nem érdekel. csak legyen már vége.

az érzés persze csak erősödik, amikor ezt olvasod, meg ezt, rájössz, hogy még ebben sem vagy egyedi, és állítsátok meg a világot, ki akarok szállni, de leginkább nem csinálni semmit, feküdjünk le, nézzük az eget, a felhőket, aludjunk bele a nagy semmibe, és soha többé ne ébredjünk fel.

elfáradtam. pont így érzem magam. (ez a kurva link sem működik, pedig jól írtam be. ez pont illik ebbe a napba, basszameg)

update 15:34 - Jack: csak a magány. csak az. meg a hangulat. ki a fasz vagyok én, hogy tudjam, mi van mögötte. egy senki vagyok.