amikor A. szájából (az enyémben hekk, így elég bólogatnom)  kísértetiesen azokat a gondolatokat hallom, amik oly régóta kavarognak a fejemben, és a kanapén ülve még mindig, és elakad a szavam, és beindul az agyam, és elrohanok ("azért ne agyalj túl sokat éjjel"), én nem tudok vezetni, csak a robotpilóta, ő pedig meredten néz előre, nem látja a lámpákat, csak szorítja a kormányt, a mester utcánál meghallom, hogy káromkodik ("tanulj meg előbb parkolni, köcsög, utána gyere ki az utcára!"), rájövök, hogy vissza kéne vennem az irányítást, ha oly szerencsésen akarok végigérni a körúton, ahogy százzal a soroksárin a sok hülye között, a sarkon még erőszakoskodik kicsit, és csikorgó gumikkal veszi be a kanyart, de lenyugtatom (vagy bezárom a kiskamrába, oda, hátra), és amikor végre szelíden megállok a ház előtt, megvan a gondolatmenet vége is:

nem vagyok türelmes. tetteket akarok.