Olyan volt a ma reggel, mint a gátszakadás. Bocsánatot kér érte, ám én hálás vagyok. Három napja azon kínlódtam belül, hogy csak befelé folytak a könnyeim. Megkönnyebbültem. Ráadásul már csak kettőt kell aludnom. Hozzá.

Már az is jó érzés, hogy ezt leírhatom, és senki nem olvassa. Illetéktelen. Gyűlölöm a titkolózást. Egyre követelőzőbbnek érzem magam, és még attól is félek, hogy ezt mindahányszor elmondjam, amikor eszembe jut, nehogy...

És tudom, hogy lehetek önző, de nem tudok. Ha meg igen, akkor belémhasít a szégyen.

Tudom, hogy ez a valóság, mégis félek.

Egész életemben féltem. Egész életem bizonytalanság. És amikor azt érzem, hogy most...most talán nem kell többet félnem, hisz van társam ebben az életben, semmitől, akkor úgy tör rám az elvesztésének a félelme, hogy szinte fáj...

Én azt hittem, voltam már egyszer igazán szerelmes.

Most már tudom, hogy nem.

És minden pillanatban ellent kell állnom magamnak, hogy ne aggódjak azon, amilyen vagyok.

Minden pillanatban. Amikor sírok, amikor dühös vagyok, amikor szerencsétlen vagyok, amikor nem tudom megoldani a dolgaimat, amikor úgy elrontok valamit, hogy még magam is csodálkozom rajta. Amikor én vagyok.

Amikor belenézek a tükörbe, és még mindig azt a dagadt, csúnya kislányt látom, akit folyton csúfoltak. Néha megállok egy-egy percre a tükör előtt, és megpróbálom azt látni, amit ő, amit mások. Nem túl sokszor sikerül.

Az az ember, kit bennem szeretsz, természetesen jobb nálam, Én nem olyan vagyok. De Te szeress, és én majd igyekszem, hogy jobb legyek önmagamnál. (M. Prisvin)